Étel, ital, zene, élő villamostörténeti kiállítás fogadta a Miskolc városházterére érkezőket és az emberek jöttek is!
Ki ne emlékezne még a régi Tátra villamosra. Típusai két évtizede koptatták a síneket különösebb gond nélkül. Iskolás koromban minden nap ilyennel tettem meg a szokásos távot az Újgyőri főtértől a Kiliánig. Emlékszem a színére, a kattogó és csikorgó hangjára. Osztálytársaim álmos fejét bámulva vitt minket ez a sárga-zöld csoda, ami olyan természetesnek és megbízhatónak bizonyult. Ha esett, ha fújt egy biztos volt. A suliig ez a villinger elvisz.
Átgondolva a régi eseményeket jutott mostanában eszembe az új villamos, a Skoda. Nem most volt, mégis számomra meghatározó élményt nyújtó esemény nyomai a mai napig megmaradtak bennem. Ez a bizonyos történet a villamosok éjszakájáról szól.
Amikor először meghallottam a villamosok éjszája rendezvényt majdnem leestem a székről a nevetéstől. Elcsodálkoztam, hogy lehet rendezni egy ilyen eseményt egy villamosnak, hiszen korábban is történt villamos váltás, mégsem kerekedett ekkora fesztivál hangulat belőle, de valamiért ez most mégis más volt. Lehetséges ebben az is szerepet játszott, hogy már évek óta nem ültem villamoson és amúgy is vegyes érzéseket tápláltam feléjük. A gyerekkori énem vetekedett a felnőttel, hogy márpedig azok a villamosok nagyon is jó szolgálatot tettek nekem akkoriban.
Egy szó, mint száz úgy esett a dolog, hogy felkértek minket, hogy vállaljuk-e az új Skoda villamos első közönség előtti útjának a felpezsdítését és természetesen azonnal igent mondtuk rá. Ahogy letettem a telefont máris megindult a szervezés és beindultak a fogaskerekek, hogy hogyan és mi módon hajtsuk végre a megtisztelő feladatot.
Miután az egyeztetések lezajlottak a városi szervezéssel máris a „villamosok éjszkáján” találtuk magunkat, de nem éjszaka volt ám, hanem délelőtt, amit nagyon sajnáltam. Nekiláttunk megvalósítani mindazt, amit elterveztünk és mondanom sem kell, ez nem kevés bátorságot is megkövetelt a velünk tartóktól. A városháza tető udvarára felhordani bármit nem volt túl nehéz, de kilógatni onnan félig kicsüngve görögtüzet az már annál inkább. Hozzá kell tennem, hogy mindezeknek egy sorba, egyenesen kellett állniuk hét méteren keresztül és úgy érzem erőfeszítéseink meghozták a gyümölcsét. Bátran kijelenthetem, hogy igen jól sikerült. Három múlt már és a tömeg egyre csak duzzadt. Felülről nézve az embereket nem is gondoltam volna, hogy mennyien laknak itt Miskolcon. A Széchényi utca felé nézve ott álltak a régmúlt villamosai az idő múlásával megegyezően sorba rakva. Elméláztam az ember sereget és Miskolc apró szépségeit mutató városkép láttán.
Eltelt egy kis idő és már nem fent álltam a városháza erkélyén, hanem lent a síneken az emberek között jelöltük ki a pontokat, honnan is fogjuk papírgalacsinokkal bombázni a villamost. Sokan összejöttünk az alkalomra négy kezelő és még négy irányító állt fel csatarendbe a pontokon. Pontos összhangot kellett alkotnunk a megfelelő kép és tervek megvalósításához.
Miután mindent átbeszéltünk már kitudja hányadszor lett egy kis felszabadult időm, hogy körbe nézzek. Azonnal a régi villamosok felé vettem az irányt és útközbe találkozva néhány barátommal együtt nosztalgiáztunk a régi villamosos sztorikról. Ki, mikor aludt el rajta, mikor még az ellenőrt is át lehetett verni rajta, mikor még fiatalok voltuk és sutyiba italoztunk a járművön. Ehhez és efféle történetek merültek fel a kicsit már megporosodott emlékekből és ekkor eltűnődtem, hogy ez a bizonyos új villamos lehet, hogy modern és szép, csendes és kényelmes, de a régi villamosok leszerelésével emlékeim is kifakulnak majd, mint az a hat tartalék Tátra villamos színe az Mvk Zrt. telephelyén.
Párat ugrott az óra és már minden készen állt. Zene szólt, az emberek összegyűltek. Felcsendült a bevonuló zene. Telefon készenlétben és az első konfetti lövők vonalban. Lassan, szinte alázatosan, de mégis valami hihetetlen tiszteletreméltóan megindult a városháza elé az új Skoda villamos. Az emberek örültek, ujjongtak, tapsoltak örömüket kifejezve, én is készen álltam, hogy illően köszöntsem az „újoncot”. Már nem gondoltam, hogy kár a régiért, ez már kellett, ez máris tetszett.